Dr. Ámbédkar Iskola

A nevem Lázi István, de általában Benőnek hívnak. 1987-ben születtem Kazincbarcikán, Borsod megyében. A családom cigány. Ez nem a bőrszíntől függ, egymás között úgyis tudjuk, hogy ki a cigány. Hasonló gondolkodás, azonos kultúra. Sok cigánynak barna a bőre, de nem ez számít. Jöttek hozzánk buddhisták Indiából, és akik együtt láttak minket, azt hitték, hogy a rokonaim jöttek látogatóba. Ha egy indiai nem szólal meg angolul, akkor Magyarországon az emberek cigánynak nézik.

A falumban több helyen élnek cigányok, általában a magyaroktól külön. A Sólyomtelepen, ahol majdnem mindenki a rokonom, főleg romungrók laknak, akik már évszázadok óta Magyarországon vannak és magyarul beszélnek. Az „Alvégben” viszont oláh cigányok laknak. (Az ő nyelvük különben hasonlít a hindihez, a maráthihoz, a pálihoz meg a szanszkrithoz.)

Sajókazára egyre több cigány költözik, lassan mi vagyunk a többség. Ebből van is vita, mert senki nem akar cigány szomszédot. Sok magyar polgármester állandóan azt számolgatja, hogy hányan vannak a cigányok, mikor kerülnek többségbe, mert ettől az egytől tartanak.

Öten vagyunk testvérek. Édesapám 1999-ben meghalt, édesanyám egyedül nevelt bennünket. Állandó munkát nem kapott, ha csak tudott, idénymunkát vállalt, hogy legyen egy kis pénzünk. Ezen kívül az árvajáradékra és a családi pótlékra számíthattunk, az éhenhaláshoz sok, de a megélhetéshez kevés. Úgyhogy takarít, házimunkát végez jobbmódúaknál, kölcsönöket vesz fel uzsorás cigányoktól.

Tavasztól őszig általában Szombathelyre viszik dolgozni. Éjjel-nappal gürizik, ott aludni se mindig lehet. Nappal betakarítás, éjjel csomagolás a másnapi eladásra. Ez feketemunka, úgyhogy a főnök bármit megcsinálhat velük. Szállón meg sátrakban adnak nekik szállást, ahová befolyik az eső. A gyerekekre addig itthon rokonok vigyáznak. Az anyám olyan erős, mint egy férfi. Szokott menni faért az erdőre.

A cigányok és a magyarok között nem egyforma a viszony. Vannak előítéletek, hogy a cigányok lopnak, csalnak, hazudnak, és akik nem találkoznak cigányokkal, ezt el is hiszik. De van, ahol meg jól megvannak a cigányok a magyarokkal. Ez ott van, ahol együtt nevelkednek kicsi koruktól fogva, akkor összecsiszolódnak. De ahol el vannak különítve, mert külön laknak, vagy külön osztályba rakják őket, ott több a konfliktus. Szerintem nem csak a cigányok dolga, hogy ez ellen tegyenek, ahogyan sokan mondják. Együtt kell működni mindenkinek.

Telepítsd a Flash Playert a lejátszáshoz! Szubhúti Sajókazán táncol Rontó Zoli ballagásán »

Magyarországon tíz éve lett problémás ez a helyzet. Sajókazán sokáig azt hittem, hogy nincs is elkülönítés, de aztán rájöttem, hogy én az utolsó vegyes osztályba jártam. Utánunk már külön magyar osztály volt meg cigány osztály. Azóta panaszkodnak állandóan a tanárok, hogy nem lehet dolgozni a cigányokkal. Tőlem szokták kérdezgetni, hogy miért nem bírnak a többiek úgy viselkedni, mint én. Vissza szoktam kérdezni: miért vannak külön osztályba rakva? Azt mondják, hogy a cigányok érdekében csinálják így, mert könnyebb nekik külön tanulni. Mondtam nekik, hogy amíg egybe voltunk, addig nem volt annyi panasz ránk, hogy mindig verekszünk a nem cigányokkal. Most nem is ismerik egymást, nincsenek megszokva egymással, nincsenek barátaik a másik osztályból. Az én gyerekkoromban együtt voltunk, és barátkoztunk a magyarokkal. Azóta a nem cigányok könnyen általánosítanak, mert nem is ismernek minket.

Az is igaz, hogy hiába voltak vegyes osztályok akkor, de a legtöbb cigány gyerek nem is Sajókazára járt. Sok cigány gyereket fogyatékosnak nyilvánítottak, és kisegítőbe küldték őket Barcikára. De aztán csatlakoztunk az EU-hoz, és a kormány pénzt kapott az EU-tól, hogy a falusi iskolákban tanítsák a kisegítősöket. A falusi önkormányzatok örültek ennek, mert az iskolákban egyre kevesebb a gyerek, de cigánygyerek viszont egyre több van. Úgyhogy kellenek a cigány gyerekek, hogy működjenek az iskolák. Viszont nem akarják őket betenni a többi gyerekkel egy osztályba, mert akkor meg azok mennének el onnan. Ezért „C” osztályokat indítanak, eltérő követelményekkel.

Engem annak idején nem tudtak kisegítősnek nyilvánítani, mert a fülem miatt folyton kimaradtam az óvodából, és nem is találkoztak velem. Biztos vagyok benne, hogy bajban voltak, hogy a normál osztályba kerültem. Két hét múlva küldtek is az áthelyező bizottsághoz. A pszichológusok rajzoltattak velem egy babát, aztán megkérdezték, hogy mit ettem otthon. Mondtam, hogy babos tésztát. Csakhogy a pszichológusok még sose hallottak a babos tésztáról, az egy szegény cigány kaja, úgyhogy el kellett magyaráznom nekik, mi az. A magyarázatommal meggyőztem őket, hogy intelligens vagyok. Szóval a babos tésztának köszönhetem, hogy normális iskolába járhattam!

Nem voltam valami jó tanuló. Hatodikig nem tanultam otthon semmit. Abból éltem, amit az iskolában hallottam. A tanárom kérdezte is, hogy ha olyan okos vagyok, hogy hallás után tudok mindent, akkor miért nem próbálok könyvből is tanulni. De ez engem nem érdekelt. Nálunk senkinek sem volt magasabb iskolája. Nekem szerencsém volt, mert az osztályfőnököm odafigyelt rám. A tanárnő egyszer meg is kérdezte tőlem, hogy mit akarok csinálni az életben, hogy én is guberálni akarok-e? Uzsorásokhoz akarok-e járkálni? Koldulni akarok? Ki akarok törni ebből a helyzetből? Elgondolkoztam azon, amit mondott, és az utolsó kérdésre azt válaszoltam neki, hogy igen. De biztos voltam benne, hogy ez úgyis lehetetlen.

Az osztályfőnököm magyar volt. Szerette volna, hogy legyen belőlünk is valami, és ezért meghívott egy cigány tanárt Szabolcsból, Lázár Pétert az iskolába, hogy jöjjön el hozzánk, és beszéljen nekünk. A mi tanáraink magunkra hagytak minket vele, hogy közvetlenül tudjunk beszélgetni. Nekem nagy dolog volt, hogy egy cigány tanárral találkoztam. Elmesélte nekünk az életét, és bebizonyította, hogy ha tanulunk, akkor belőlünk is lehet valami. Én mégis úgy éreztem, hogy ez csak kamu. Sajókazán több mint ezer cigány él, és senkinek nincs diplomája. De mégiscsak megmozgatta a fantáziámat, amit ez a cigány tanár mondott, hogy talán ez mégsem hülyeség.

Eldöntöttem, hogy komolyan veszem a tanulást. Megkértem az osztályfőnökömet, engedje meg, hogy órák után bent maradhassak a suliban tanulni. Azt mondta, hogy délután csak az alsósok maradhatnak, de aztán mégis megengedte, hogy háromig bent maradjak tanszobán, és én elkezdtem tanulni. Látta, hogy javulnak a jegyeim, ha nem is lettem ötös, de négyes lettem. Azért egyetemre még nem gondoltam. Úgy döntöttem, hogy szakmunkásba megyek bolti eladónak. És akkor jött három ember a sulinkba, akik nagyot fordítottak az életemen. Újlaky András, a Phare igazgatója, és Derdák Tibor és Orsós János, akik a cigány gyerekek továbbtanulásáért dolgoztak. János szintén cigány, és ő is, meg Tibor is buddhisták. Mondták nekünk, hogy Ózdon elindul egy tehetséggondozó kollégium cigány fiataloknak. Arra bíztattak minket, hogy vegyük fontolóra az oda jelentkezést, és én eldöntöttem, hogy jelentkezem.

Föl is vettek Ózdra. Ezzel anyagi támogatáshoz is jutottam. Ez vonzott igazán, nem is a kollégium. Már eladónak is azért akartam menni, mert láttam, hogy a kereskedő cigányok mennyi pénzt csinálnak hitelekből. Most meg azt láttam, hogy az érettségivel is tudok pénzt csinálni. Huszonöt cigány gyereket vettek föl a kollégiumba. Sajókazáról még egy diák volt, de a többiekkel is összebarátkoztam, összetartottunk, együtt bosszantottuk a tanárokat. Jó kis társaság jött össze. Reggelenként mindenki ment a saját iskolájába a városban. A kollégium kifizette az utiköltségünket, és mindenféle költségünket.

Jól indult a kollégium, de sajnos nem maradt ugyanilyen. A tanárok állandóan cserélődtek, és az újak mindig rosszabbak voltak, mint az előzők. Ezért sok diák is ott hagyta a kollégiumot, a legjobbak a leghamarabb. Valami nem jól működött, mert a legalkalmatlanabbak maradtak. Kivételezés volt, kedvencek voltak. Én is ilyen kedvenc voltam a tanároknak, jobban bíztak bennem, mint másokban. Én bármikor számítógépezhettem, amikor csak akartam. A diákok is bennem bíztak, mert mindegyikkel jóban voltam. Volt tekintélyem, el tudtam érni nekik sok mindent. Az egyik barátom egyeseket kapott a rendvédelmi szakon, mert nem volt pénze karate-ruhára, de mikor én bementem vele az igazgatóhoz, akkor kapott egy karateruhát kölcsönbe. A tanárok nem szóltak bele mindenféle szervezésbe. Én nekiálltam szervezni. Összehoztunk néhány alkalmi kis műsort, amivel felléptünk versenyeken, öregek otthonában, óvodákban, véradó ünnepségeken, kórházakban.

Mikor a kollégiumba kerültem, előtte való nyáron cigány gyerekekkel együtt két hetes buddhista táborban voltam az úszói elvonuló tanyán. Jó tábor volt, nagyon érdekes volt nekem. Egy amerikai buddhista néni megkért, hogy az egyik nap én mondjam az imádságot ebéd előtt, és azt mondta, hogy jól mondtam. Itt találkoztam először a buddhizmussal. János és Tibor, a két buddhista, akik bíztattak, hogy menjek a kollégiumba, később is jöttek a kollégiumba. De az igazgató úr olyan időpontokat tudott megadni, ami nem tette lehetővé hogy rendszeresen látogassanak minket, de én folyamatos kapcsolatban maradtam velük telefonon meg e-mailben. Elindították a Kis Tigris Gimnáziumot Baranyában a Tan Kapuja Buddhista Egyházzal, és én néha elmentem hozzájuk. Megmutatták nekem az ottani cigány falvakat, ami fontos volt nekem, mert láttam, hogy hogy élnek máshol a cigányok. Segítettem nekik, ahogy tudtam, például amikor kirándulásokat szerveztek, akkor én kísértem a kisebb gyerekeket. Az irodai munkába is besegítettem, a számlákat rendeztem a Felcsuti Alapítványban, amit a Tiborék csináltak.

János és Tibor 2005 decemberében kimentek Indiába, és elmesélték, hogy ott mit láttak, és mennyire tetszett nekik. Megadták nekem a Szubhúti e-mail címét, aki Angliában és Indiában is a buddhisták egyik vezetője. Kértem az egyik kollégiumi nevelőmet, hogy segítsen válaszolni az e-mailekre, de azt mondta, nem segít, mert ez csak a Tiborék trükkje: én majd írom az e-maileket, de kicserélik a nevemet, és másvalaki fog kimenni Angliába helyettem. Végül is a Tibor segítségével írtam meg az e-maileket. Amikor Szubhúti válaszolt, kicsit megijedtem, nem gondoltam, hogy egy vadidegen válaszolni fog. Nem is tudtam, mit írjak neki, mit mondjak egy buddhistának. Jó volt, hogy Szubhúti el is jött Magyarországra, mert meg tudtam ismerni külföldieket. Így már nemcsak a Kistigriseseket ismertem, vagy a Jánost és a Tibort, hanem több embert a világon.

A buddhizmus is egyre jobban érdekelt, de nem mint vallás, hanem mint gondolkozásmód. Főleg a mesék tetszenek, amiket Tibor lefordított magyarra. A meditációt nem szerettem, amíg meg nem tanították, hogy hogy kell rendesen csinálni. Amikor János és Tibor hazajöttek Indiából, mondták, hogy dhammamitrák lettek, és hogy az indiai buddhistáknál az azt jelenti, hogy a Tan barátja. Ez engem érdekelt, és Tibor kérdezte, hogy miért nem írok Szubhútinak, hogy én is dhammamitra akarok lenni. Gyorsan írtam neki, amelyre hamar válaszolt. Amikor 2006 tavaszán Magyarországra látogattak, megtörtént  az avatásom. Nagyon örültem neki. A barátaim viccelődtek velem, hogy most most már buddhista vagyok, nem ehetek húst, és egy szúnyogot sem csaphatok agyon. Megkérdeztem Szubhútit, hogy egy igazi buddhista minden nap meditál-e, de azt mondta, hogy nem kötelező. Megkérdeztem a húsevésről is, és azt mondta, hogy Magyarországon azt nehéz lenne elkerülni.

Azt is Jánossal és Tiborral való barátságnak köszönhetem, hogy egyetemre mehettem Szekszárdon, ez arrafele van, ahol a Kis Tigris Gimnázium is van. De aztán el kellett menniük a Kis Tigrisből. Elhatároztuk, hogy alapítunk egy másik iskolát az én falum közelében, Borsodban a saját buddhista szervezetünknek, a Dzsaj Bhímnek a keretében. Dr. Ámbédkar Gimnáziumnak neveztük el az iskolát. Sokat kellett dolgozni vele, de végül is tavaly augusztusban sikerült. János és Tibor jóban van a sajókazai tanárokkal meg a mi polgármesterünkkel. A sajókazai tanárokat és az önkormányzatot már régebben érdekelte az ilyen iskola, mert még tavasszal jártak a Kis Tigrisben, és megtetszett nekik, amit ott láttak. Ezért könnyű volt meggyőzni őket, hogy Sajókazán is jó lenne ilyen lehetőséget nyújtani a cigány fiataloknak.

Dr. Ámbédkarról neveztük el a sulit. Nekem sokat mond Dr. Ámbédkar története. A nagy semmiből jött, és miniszter lett, megírta az alkotmányt. Büszke vagyok rá, mert megmutatta, hogy kitartással le lehet győzni a nehézségeket. Segít nekem abban, hogy elhiggyem, hogy belőlem is lehet még valaki. Szerintem India is azért sikeres, mert Ámbédkar önbizalmat adott az embereknek. Ha nem térítette volna át az embereket, akkor az a sok ember sose lett volna egyenlő, és sose tanult volna. Azt szeretem benne, hogy ez hasonlít ahhoz, ami velünk történik, például én most egyetemista vagyok, az unokatestvéreim is egyetemre akarnak menni, pedig régebben senki nem ment még csak gimnáziumba se. Felnézek Ambedkarra, elismerem teljes mértékben, de a Buddha mindenképpen magasabb szinten van. Az élettörténetét is szeretem, hogy otthagyta a gazdagságot, és lealázta magát.

Mit akarok az életemben? 100 gyereket akarok, a nagyanyámék 22-en vannak testvérek. De csak hülyéskedek, mit tudnék kezdeni 100 gyerekkel? Fel kell őket nevelni!. Boldog családot akarok, csak két vagy három gyereket, hogy mindent meg tudjak adni nekik. És szociális munkát akarok végezni, mint János és Tibor. Azt a munkát szeretném csinálni, de van egy gondom azzal ahogy élnek. Nincsen saját családjuk, nincsen magánéletük. Állandóan jönnek- mennek egyik faluból a másikba, nincs nyugalmuk. Én nem akarom elveszíteni a családomat. De azért én is minden erőmmel szeretnék másoknak segíteni, hogy jobb életük legyen.

Az elején bemutatkoztam, de van nekem egy másik nevem is. Két évvel ezelőtt, 2006-ban nyáron egy elvonuláson Bükkmogyorósdon heten kértünk buddhista nevet. Szubhúti beleegyezett, kért egy nap gondolkodási időt. Aztán meditáció után megmondta, milyen neveket gondolt ki nekünk. Az én nevem Ashok (rendíthetetlen). Szeretem ezt az új nevemet, használom az interneten, és sok külföldi ez miatt talál meg engem.

Büszke vagyok az indiai nevemre, büszke vagyok az indiai barátaimra. Csak ötven éve tértek át, és hatalmas dolgokat értek el. Tudom, hogy a kasztrendszer még létezik, pedig már nem törvényes, úgyhogy még sok tennivaló van. Kívánok nekik bátorságot és erőt, hogy kitartsanak. Azt szeretném, ha minél több alsó kasztbéli bebizonyítaná, hogy éppen olyan emberek, mint a felső kasztbéliek. Legyen hozzá kitartásuk, erejük és egészségük!

Benő